2020.10.08.

Szakrális Magyarország

A SZAKRÁLIS MAGYARORSZÁG CSAK EGY ÉLŐ KERET, MINŐSÉGI TARTALOMMAL TI TÖLTITEK MEG.

VAJON HOL KEZDŐDIK A DIKTATÚRA?

SOK POLÉMIA SZÓL MANAPSÁG ARRÓL, HOGY HAZÁNK EGY SUNYI ÉS ÁLSÁGOS DIKTATÚRA. NO DE KINEK VAN IGAZA?

KÖZZÉTESZÜNK NÉHÁNY VÉLEMÉNYT A NÉLKÜL, HOGY BÁRKI PÁRTJÁRA IS ÁLLNÁNK.

MI MINDENKOR A JÓZANSÁGOT, AZ ÉSSZERŰSÉGET ÉS A TISZTESSÉGET TÁMOGATJUK NEMTŐL, FAJTÓL, PÁRTÁLLÁSTÓL FÜGGETLENÜL.

—————————————————————————————————————————————————————————————————————————————-

Megrendítő sorok

Akkor most elmondom mi a diktatúra. Mert úgy látom, hogy van egy rakás elkényeztetett, félnótás hülyegyerek, aki unalmában és jó dolgában szabadságharcosdit akar játszani egy nem létező diktatúra ellen, hogy olyanokat segítsenek a hatalomba, akik viszont egy valódi, gyilkos diktatúrát működtettek.

Nézzük például, hogy mit csináltam 1986. október 23-án este. Érdekes dátum, nemde? Mindössze három évvel a rendszerváltás előtt. Amikor még senki, de senki nem gondolta, hogy pár éven belül összeomlik a Szovjetunió és ezzel az egész kommunista tömb is. 1986. október 23. az 56-os magyar forradalom (86-ban még ellenforradalom 30. évfordulójának napja volt. Egy kerek, nagy évforduló. Szóval hogy mit is csináltam aznap este? Tudnotok kell, hogy akkoriban még volt sorkatonaság. Én akkor, 19 évesen sorkatona voltam. 86 őszén kellett bevonulnom a BM Határőrség adyligeti ezredéhez másfél évre. Ott töltöttem a határőr alapkiképzésem 3 hónapját. Mert ugye elvben határőr kiképzést kaptam. Szeptemberben némi alaki és harcászati kiképzés mellett leginkább a díszmenetelést kellett gyakorolnunk, mert hogy azt találták ki, hogy az összes budapesti helyőrség együtt tesz esküt a hónap végén az akkoriban még Felvonulási térnek nevezett Dózsa György úton. És persze az összes határőr tisztelvtárs azt akarta, hogy a számos honvédségi egység között megjelenő egy szem határőr zászlóalj verje a legszebb díszmenetet az eskütételen megjelent főelvtársak előtt. Úgyhogy meneteltünk reggeltől estig. (Akkor még nem tudtam miért kellett ez a különleges, eskütételnek látszó katonai erődemonstráció. Igaz, azt se tudtam mi az, hogy erődemonstráció De aztán persze leesett a tantusz.) Szóval szeptember végéig nem sokat tudtam meg a határőrködésről. De úgy alakult, hogy aztán se. Ugyanis októberben sem elsősorban a határőr szakma csínját-bínját oktatták az újoncoknak. Nem fogjátok kitalálni, hogy mivel mulattuk az időt. A 86 őszén bevonult 19-20 éves kölyköket leginkább tömegoszlatásra képezték ki. Mivel az adyligeti határőrlaktanya a Belügyminisztérium egyenes tartalékának minősült, a határőrezred, s benne kopasz (értsd: újonc) kiskatonákból álló kiképzőzászlóalj, belügyi célokra is bevethető karhatalmi erőként állomásozott ott, Budapest szélén. Szóval a kiképzésem javarészt azzal telt, hogy megtanítottak minket különböző tömegoszlató technikákra. A híres oszlatóék formációra, a kis és nagyobb csoportokban végezhető oszlatásra, a hangadókat kiemelő egységek feladataira, a különböző tömegoszlató eszközök használatára. A dolog úgy ment, hogy a társaságot két részre osztották, az egyik fele volt a oszlatandó tömeg, a másik fele pedig rajtuk gyakorolta, hogyan kell körülzárni, elszigetelni, területekről kitolni, szétzavarni, összeverni a tüntetőket. Ez a része még tulajdonképpen vicces is volt, főleg azoknak akik a tömeget játszották, engedéllyel lehetett ordibálni, lökdösődni, dulakodást, verekedést imitálni, szidalmazni az oszlatókat stb. A vége már nem volt ilyen vicces. Végül megtanítottak bennünket gyilkolni. Megtanították, hogyan kell módszeresen agyonlövöldözni a tüntetőket. Elmondom, mi lett volna az eljárásrend. Legalább is elvben. Először felálltunk egymás mellé, sor alakzatban a tömeggel szemben. Az oszlatás parancsnoka megafonban felszólította a tömeget, hogy oszoljon, különben a rendelkezésére álló karhatalmi erővel feloszlatja. De az a betyár tömeg nem oszlik. Ekkor az oszlató parancsnok parancsot ad a megafonban Fegyveres oszlatásra felkészülni! Tölts! (Ekkor mindenki csőre tölt és vállhoz emeli a fegyvert.) És jön is a következő parancs: Cél a fej! Tűz! A Cél a fej parancs a pszichológiai hadviselés része. Aki hallja jól megijed és elszalad. Legalább is elvben. Mert egy ordibáló tömegben amúgy nem olyan egyszerű meghallani, hogy pontosan mi hangzik el. De ez még csak trükközés, mert ekkor még (elvben) csak a figyelmeztető sortüzet lőjük a tömeg feje fölé. Ha a tömeg mégsem szalad el fejvesztve, vagy netán valamiféle ellenállást fejt ki, na akkor lépünk az fegyveres oszlatás következő stációjába, amit praktikusan öldöklésnek vagy mészárlásnak nevezhetünk. Az oszlatás parancsnoka bemondja a hangszórójába, Cél a csípő! Egyes lövésekkel tüzelés! Tűz! Ekkor pedig a kis határőrök leengedik az AK gépkarabélyaikat a vállukról a derekukhoz és egyes lövésekkel el kezdenek célzás nélküli lövöldözni a tömeg sűrűjébe. Ha kifogy a 30-as tár, tárcsere. Aki nem lő, azt kiszedik a sorból és parancsmegtagadás, hadbíróság. Ha forróbb a helyzet, akár helyben agyon is lőheti a parancsnoka, hogy a többit lelkesítse. Így aztán addig megy a dolog, amíg az oszlatás parancsnoka úgy nem ítéli meg, hogy elég ellenforradalmárt gyilkoltunk meg. Akkor jön a Tüzet szüntess! parancs és le lehet állni megnézni, mit műveltünk. Na ezt gyakoroltatták velünk 1986 őszén az Adyligeten. 19-20 éves, sorállományú gyerekekkel. Nem tudom, összeraktátok-e, hogy miről beszélek. Lassan eljutunk oda, hogy mit is csináltam 1986. október 23-án. Aznap persze harckészültségben voltunk, hogy bármikor is kapjuk a riasztást, (az úgynevezett KH, azaz karhatalmi riadót), pár perc múlva állig fegyverben, IFA-teherautókra pakolva tudjunk kirobogni a kapun elbánni az ellenforradalmárokkal. Aztán eljött az este. Közölték, hogy aznap éjszaka mindenki felöltözve, gyakorlóban és bakancsban alszik. Kiosztották a fegyvereket és így feküdtünk le aludni. Nem mintha bárki is képes lett volna aludni aznap este. És akkor végre el is jutottunk odáig, hogy mit is csináltam 1986. október 23-án este. Felöltözve, bakancsban, összekészített menetfelszereléssel feküdtem egy nyikorgó, lepattogzott, ócska emeletes vaságyon, mellettem egy gépkarabély és qrvára imádkoztam, hogy drága jó Istenem, kérlek, ne kelljen kimennünk, kérlek, ne legyen balhé a városban, kérlek, ne tüntessen senki, kérlek ne, kérlek ne, ne, ne! Na ezt csináltam aznap este és úgy kb. egész éjjel. Nem mondom, néha pillanatokra elaludtam a fáradtságtól, de rémálmaim lehettek, mert újra és újra felébredtem és akkor előről kezdődött az egész frász. Na kérem EZ egy diktatúra! Kedves túlmozgásos, unatkozó, semmirekellő, anarchista hülyegyerekek. Ez! Ami 1986-ban, alig 3 évvel a rendszerváltás előtt arra készült, hogy 19-20 éves sorkatona gyerekekkel gyilkoltassa le Budapest utcáin az 56-os magyar forradalomról engedély nélkül megemlékező demonstrálókat, megemlékezőket, ad absurdum tüntetőket. FYI amikor engem erre kényszerítettek Gyurcsány Ferenc már egyáltalán nem valami nevenincs KISZ-tagként vagy falusi KISZ-titkárként, hanem a rendszer legtetején, a rendszer kiemelt kedvezményezettjeként, a KISZ Központi Bizottságban építgette a kommunista karrierjét. A most hallatlanul demokrata Gy. Németh Erzsike szintén nem sorállományú kisdobosként, hanem az Úttörőszövetség szép reményű elvtársnőjeként gondoskodott a 6-14 éves gyerekek megfelelő kommunista, ideológiai neveléséről. Dobrev Klárika pedig ahogy a mai napig is ugyanabban a villában, megbízható testőrelvtársakkal körülvéve alukálta az igazak álmát. Ott simogatta meg a buksi fejét az MSZMP Központi Bizottságában szorgoskodó, véreskezű Apró Antal nagyapó és anyuci, Apró Piroska, aki pedig nem sokkal később, a nagyapó remek elvtársi kapcsolatrendszerét felhasználva, a privatizációs szabadrablásban gondoskodott róla, nehogy földönfutóvá váljon ez a minden megvetést megérdemlő família. Nekem ezeknek, meg a többi, hozzájuk hasonló, a rendszer tetején, kiemelt pártmunkás beosztásban működő főmocsoknak az álmát kellett vigyáznom aznap este. Egy AK-val az ágyamban. Attól rettegve, hogy bizony benne van a pakliban, hogy reggelre, 19 évesen sorozatgyilkos leszek. Nem az volt a problémám, hogy nem működik a WiFi. Nem az volt a problémám, hogy anyu szójatej helyett véletlenül 1,5%-os tehéntejet öntött a lattémba. Nem az volt a problémám, hogy valaki csúnyán beszólt az instán a Greta Thunberg Fan Club fotómra. Nem. Az volt a problémám, hogy tegnap még gimnazista voltam, holnap meg lehet, hogy embereket fogok ölni és semmit sem tehetek ez ellen. És ma, amikor ezek merészelnek szabadságról, jogállamról, meg demokráciáról ugatni nekem, ne nyíljon ki a képzeletbeli AK a zsebemben? Hát bocsika, de én azt az éjszakát soha nem bocsátom meg ezeknek! És amikor ti, beképzelt hülyegyerekek szabadságharcosdit játszotok minden rizikó nélkül, és úgy diktatúráztok itt, hogy egyébként oda és akkor jöttök, mentek amikor csak akartok, azt szövegeltek, írtok, olvastok, csináltok, amit csak akartok, úgy tomboltok, hogy közben nincsenek 19 éves ijedt kölykök, akiket bárki is arra képezne és kényszerítene, hogy halomra lőjenek benneteket, na nekem ezzel bazári ripacskodással kellene szolidaritást vállalnom? Ezzel a handabandázással, ami zárójelbe teszi mindazok szenvedését, akik egy valódi diktatúrában voltak kénytelenek létezni? Nekem, akinek a fentieket kellett átélnem? Veletek, akik a fent említett három nyomorultban és ezek kipróbált üzlet- és elvtársaiban látjátok a szabadság, a jogállamiság és a demokrácia biztosítékát? Mondjátok már kiskomáim: nem szégyellitek magatokat? Nem? Pedig baromian ideje lenne ám!

Üdvözlettel/Szeretettel: Hefelle-Kiss Ferenc

—————————————————————————————————————————————————————————————————————————————-

Brit történész: Magyarország jelenleg egy diktatúra

Brit történész: Magyarország jelenleg egy diktatúra

Timothy Garton Ash elismert brit történész szerint Orbán kormánya megragadta a koronavírus adta lehetőséget, hogy tovább bontsa a demokráciát.

Az elismert történész beszélt például a Brexitről is. Mint mondta, azzal, hogy a járvány közvetlenül a Brexit után jött, senki sem jelentheti majd ki határozottan: “Ezek a Brexit negatív következményei”. Bármilyen negatív dologra lehet majd azt mondani, nem a Brexit, hanem a koronavírus okozta.

De Magyarország is szóba került a beszélgetésben. a járvány kapcsán hozott intézkedésekről a professzor azt mondta, egyes országokban – mint Magyarországon – az uralmon levők megragadják a lehetőséget, hogy tovább bontsák a demokráciát.

„Magyarország jelenleg diktatúra”

Európa közepén teljes uniós tagsági jogokkal áll egy diktatúra. Ezt szem előtt kell tartani. Hozzátette: Az Európai Bizottságnak energikusan kell fellépnie ez ellen.

Timothy Garton Ash végül arról is beszélt, a világ legsikeresebb politikai vezetői a koronavírus válság alatt szinte egytől-egyig nők.

Példának említette Németország, Új-Zéland, Norvégia, Finnország és Tajvan vezetését is. Ash szerint, míg a férfiak mind háborúkról beszélnek, a hatalmon lévő nők nyugodtak. Az ő vezetésük hozzáértő, ugyanakkor nyugodt, emberséges és gondoskodó. “Le vagyok nyűgözve.” – tette hozzá.

Nemrég a Forbes is hasonló következtetésre jutott. A lap szerint azokban az országokban kezelték eddig a legjobban a járvány okozta kihívásokat, ahol női vezetők vannak. 

https://ezalenyeg.hu/

—————————————————————————————————————————————————————————————————————————————-

A DIKTATÚRA 8 LEGBIZTOSABB JELE

Néha nem árt átismételni, melyek a diktatúra legfontosabb jellemzői, ugyanis a XX. században több diktátor is bebizonyította, demokratikus eszközökkel is vígan hatalomra lehet jutni, majd lebontani a demokrácia legalapvetőbb intézményeit. És mint tudjuk, a diktátorok egymástól tanulnak…

1. A HATALOM EGY EMBER/PÁRT KEZÉBEN ÖSSZPONTOSUL

Egy szegényebb, demokráciában kevésbé jártas országban leginkább puccsal lehet hatalomra kerülni. Egy olyan országban viszont, ahol a politikai befolyás több ember, intézmény között oszlik el, rafináltabbnak kell lenni. Ahogy Hitler esetében is láttuk, demokratikus választások útján is hatalomra lehet kerülni, és később az emberből még válhat diktátor. Ebben az esetben viszont a legtöbb diktátor figyel arra, hogy legalább a látszat kedvéért fenntartson bizonyos demokratikus kereteket: például működni hagy néhány ellenzéki pártot, újságot. Ennek megvan az az előnye, hogy így könnyebben át lehet látni, mivel foglalkoznak a diktatúra ellenfelei, ráadásul a demokratikus országok számára be lehet bizonyítani, hogy “itt kérem demokrácia van”. Persze még jobb, ha a diktátor a saját híveit bejuttatja az ellenzék közé, akik aztán belülről bomlasztják szét az ellenzéket.

A diktátorok hatalomra jutásuk után általában lebontják a demokrácia legfontosabb elemeit: a szabad sajtót, a független bíróságokat, befolyásuk alá vonják az önkormányzatokat, betiltják az ellenzéki pártokat, civil szervezeteket. Ennek a “legdemokratikusabb” módja, ha átírják az alkotmányt, és olyan választási rendszert hoznak létre, amely garantálja, hogy hatalom még hosszú évtizedekig a diktátor kezében maradjon.

2. SAJTÓ FELETTI TELJES KONTROLL

A média ellenőrzése a diktátor egyik leghatásosabb eszköze. Fontos, hogy a diktátor teljes ellenőrzést gyakoroljon az újságok, tévé- és rádiócsatornák felett. Ha ez sikerül, a következő választási kampányokat már simán a diktatúrát pártoló médiára lehet hagyni, mert tudni fogja, hogy mi a dolga: az ellenzék besározása, a rendszer ajnározása. Az állami média kizárólag egyetlen okból létezik: hogy hírt adjon a világnak a diktátor és a diktatúra sikereiről.

3. LESZÁMOLÁS AZ ELLENZÉKKEL, ELLENFELEKKEL

Amikor egy diktátor hatalomra jut, az első és legfontosabb feladata az ellenzékkel való leszámolás. Ez jelentheti az ellenzéki politikusok megvádolását, nevetségessé tételét, az ellenzéki pártok szétzilálását, de egy igazi diktátor nem riad vissza a bebörtönzésüktől, sőt kivégzésüktől sem. Ezután pedig következhet a társadalom ellenzékinek tartott tagjainak megfigyelése, megfélemlítése, ellehetetlenítése, később pedig a letartóztatása. Az vérbeli diktatúrákban egy idő után már elég lesz a gyanú is, hogy valakit elhurcoljanak és bírói ítélet nélkül kivégezzenek. Ez azon túl, hogy felszámolja a diktatúra ellenfeleit, abban is segítséget nyújt, hogy példát statuáljon a társadalom számára: te is így járhatsz, ha nem állsz be a sorba. Egy igazi diktatúrában pillanatokon belül kiépül a titkosrendőrség, a besúgóhálózat, amely állandó megfigyelés alatt tarthatja a lakosságot.

Nagyon fontos, hogy az erőszak nyilvános legyen, mert csak így éri el az egész társadalmat az üzenet: ebben az országban nem lehet más véleményed mint a pártnak/vezérnek.

4. KELL EGY ELLENSÉG, AKITŐL A DIKTÁTOR MEGVÉD

A diktátor hatalmon maradásának kihagyhatatlan lépése, hogy kell egy ellenség, akitől csakis és kizárólag a diktátor tud megvédeni. A nacionalista és rasszista ösztönökre hatva pillanatokon belül remek ellenséget lehet kreálni: zsidók, muzulmánok, kommunisták, burzsoák. A diktátor így a nemzet megmentőjének szerepében tetszeleghet, ráadásul remekül el lehet terelni az emberek figyelmét az önkényuralom számos problémájáról. A képzelt ellenség fenyegetése egységbe forrasztja a népet, és ha még nem is ért mindenben egyet az uralmon lévő párttal, vezérrel, érezni fogja, hogy az ellenségtől csak egy erős ember/párt tudja őt megvédeni.

5.  AZ ERŐS VEZETŐ MÍTOSZA

A jó diktátor egyedülálló képességekkel rendelkezik: hősiesebbnek, bátrabbnak tűnik az átlagembernél, akinek különleges szerepet szánt az ég: ő a népe megmentője. Ha ügyes, remek mítoszokat épít maga köré, ha még ügyesebb, elhiteti az emberekkel, hogy a nép jólétének, boldogulásának elengedhetetlen feltétele, hogy ő legyen hatalmon.

A diktátorok nem a móka kedvéért építenek ki személyi kultuszt, vagy azért, mert a hatalom a fejükbe szállt (persze Istent játszani biztos nagyon szórakoztató lehet). A személyi kultusznak praktikus oldala is van: egyrészt félelmet kel, másrészt a legyőzhetetlenség érzését sugallja, harmadszor korlátlan jogot biztosít a kormányzáshoz.

A személyi kultusz első szabálya: légy látható! A diktátorokról képek, szobrok készülnek, intézményeket, utcákat, tereket neveznek el róluk – még életükben. A lényeg, hogy a lakosok lépten-nyomon szeretett vezérükkel találkozzanak. A diktátorok általában saját államfilozófiát alkotnak: marxizmus, nácizmus, fasizmus vagy éppen a demokrácia egy sajátos változata. A grafomán diktátorok pedig remek könyveket írnak, amelyet aztán tananyaggá lehet majd tenni.

6. A VEZÉR ÉS CSALÁDJA MEGGAZDAGODIK

Semmi értelme nincs diktátornak lenni, ha ez a vezér számára nem biztosít luxus körülményeket. Egy vérbeli diktátor összeharácsol magának egy vagyont, majd gondoskodik róla, hogy az olyan helyre kerüljön, ahol senki nem bukkan rá. Általában külföldi bankszámlákon, esetleg strómanok számláin, cégeiben tárolják a vagyonukat. És lássuk be, szükségük is van erre, hiszen a diktátorok gyakran kényszerülnek menekülni az országukból, így jó, ha van mit a tejbe aprítani öreg napjaikban. Diktátorként nem csak a vezér, de a családja és a közvetlen barátai is gyorsan megtollasodnak.

7. IRÁNYÍTOTT ELIT

A diktatúrában fontos, hogy a vezér mellett legyen egy jól irányított elit, aki mindenben hűségesen támogatja a vezértA hűséget virgáccsal és mézesmadzaggal lehet elérni, de a legjobb a kettőt váltogatni. A hűtlenség gondolatát is azonnal meg kell torolni, ugyanakkor pedig érdemes közpénzből teletömni a zsebeiket. Egy diktátor a természeti erőforrásokat, az ország javait és a közpénzeket személyes vagyonként kezeli, és abból bőségesen juttat a hozzá hűséges vezérkarnak. Alig van olyan diktatúra, ahol ne fejlesztették volna tökélyre a korrupció intézményét. Az emberek mohók, és amíg megkapják a saját szeletüket a tortából, addig hűségesek maradnak. Ráadásul ha részt vesznek a korrupcióban, a diktátor bűntársaivá is válnak, ami még hatékonyabban megakadályozza, hogy a diktatúra ellen forduljanak.

8. IRÁNYÍTOTT OKTATÁS

A legtöbb diktátor a hatalomra jutásának első percétől gondol arra, hogy hűséges ifjúságot neveljen. Ennek a legjobb eszköze a központilag kiadott tanterv, amely lehetőség szerint alaposan át van itatva az uralkodó ideológiával. Fontos lépés az iskolák államosítása, a tanárok megfélemlítése/megnyerése. Lényeges lépés az óvodától a felnőttkorig különféle ifjúsági szervezetek létrehozása, ahol a gyerekeket hűséges pártkatonákká lehet nevelni. Egy diktatúra számára nem elhanyagolható szempont az sem, hogy csökkentsék az oktatás színvonalát. Mert minél butább és alig gondolkodó fiatalok kerülnek ki az iskolapadokból, annál kisebb az esélye annak, hogy átlátják a diktatúra működését.

Arra várni, hogy egy diktátor lemondjon a hatalmáról, teljesen fölösleges. Miért is tenné? Szemérmetlenül gazdaggá vált, élvezi a luxust, istenként imádják. Ha magától mondana le a hatalmáról, nagy eséllyel bíróság elé állítanák, és hosszú évekre börtönbe csuknák vagy kivégeznék. Így aztán a diktátorok jóval hosszabb ideig maradnak hatalmon mint demokratikusan kormányzó kollégáik. Persze azzal mindig számolniuk kell, hogy népük egyszer mégis azt mondja: elég volt!

EMELTTORTENELEM.HU


Gyarmati György:

A diktatúra intézményrendszerének kiépítése Magyarországon (1948–1950)

A Karoling-vonal, az egy évezreddel korábban létrejött kultúrantropológiai határ a huszadik század közepén tankokból és aknazárakból kovácsolt vasfüggönyként reinkarnálódott. A történelmi Közép-Európa háború utáni haláltusáját követően egy merev politikai bipolaritás vált a kontinens általános jellemzőjévé. A Lübeck-Trieszt meridiánja és a Curzon-vonal közötti térség neokonstituálódott kis államainak második világháborút követő politikai metamorfózisát figyelve, 1948-at Magyarországon is az úgynevezett „fordulat évének” tekintik. E felfogás nem teljesen jogosulatlan. 1948 nyarán, a Magyar Dolgozók Pártjának létrejöttével – azaz, a Szociáldemokrata Párt kontraszelektív bekebelezésével, illetve a többi pártnak a politikai közéletből való kiűzetésével – a kommunisták átlépték azt a Rubicont, mely a (szovjetekre támaszkodó) minoritás hegemóniáját a totális pártállam hatalmi omnipotenciájától elválasztotta.

A politikai színpad előterében zajló események alapján valóban látványos volt az 1948. évi „fordulat”. A kulisszák mögött végbement változásokról mind több ismerettel rendelkezve azonban azt lehet mondani, hogy a KOMINFORM 1947 szeptemberi megalakulását követően csupán időzítés kérdése volt, hogy mikor hajtható végre az alighogy megszületett – s már 1945 végétől formálisan működő – parlamentáris demokrácia gleichschaltolása. Ennek előfeltételei Magyarországon 1947 őszére már éppúgy biztosítva voltak, mint 1948 folyamán, avagy később. Ezen állítás alátámasztására – tekintettel a rendelkezésre álló terjedelemre – éppúgy csupán tézisszerű tömörséggel vállalkozhatok, amiképpen a hatalom megragadását követő intézményi „berendezkedés” főbb jellemzőit is csupán vázlatosan ismertethetem.

I.

    1. Közismert, hogy az 1945 novemberében tartott parlamenti választásokon a Független Kisgazdapárt (FKgP) 57 százalékos abszolút győzelmet aratott. Kevésbé közismert, s a magyar történetírás is csupán az utóbbi évtizedben figyelt fel annak egyik sajátos következményére. A parlamenti választásokat megelőző úgynevezett „ideiglenesség” időszakában (1944. december–1945. október) a helyi önkormányzatok kulcspozícióiba, illetve a végrehajtó hatalmi, szakigazgatási intézmények fontosabb posztjaira vagy már eredendően a koalíció „baloldalához” tartozó pártok tagjai kerültek, vagy az 1945-ös úgynevezett igazoló eljárásokat követően delegáltattak oda „baloldali” személyiségek. Azaz, az ideiglenes törvényhozásban éppúgy, mint a végrehajtó hatalomban, a koalíció baloldalához számított pártok – a Kommunista Párt (MKP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP), illetve a Nemzeti Parasztpárt (NPP) – többséggel rendelkeztek. Az executivának és a legislativának ezt a politikai „homogenitását” borította fel a kisgazdák 1945-ös választási győzelme. Az intézményrendszerben ennek következtében politikai „dualizmus” jött létre; a legislativában többséggel rendelkező kisgazdák a továbbiakban egy, szinte azonnal (1946. március) politikai blokkba tömörülő baloldali executivával kerültek szembe. A továbbiakban, a fentebbi módon megoszló koalíció mindkét irányzata arra törekedett, hogy a maga számára kedvező módon „egyneműsítse” a létrejött hatalmi dualizmust. Ezen törekvését a Kisgazdapárt az önkormányzati választások megrendezésével, a Kommunista Párt pedig a parlament szerepének háttérbe szorításával igyekezett valóra váltani. Ezek a diametrálisan eltérő politikai törekvések meghatározó módon járultak hozzá az 1946. évi koalíciós válság kirobbanásához és elhúzódásához. Az 1946 kora nyarán kompromisszummal záruló első válságperiódus végén, a kommunisták effektív eredményt, a kisgazdák bizonytalan ígéretet mondhattak magukénak. A megelőző évben zajló igazoló eljárások eredményét elégtelennek minősítve, a kommunisták a közalkalmazottak újabb politikai szempontú felülvizsgálatát erőszakolták ki. Az úgynevezett B-lista (fekete lista) alkalmazása, „reakciósnak” minősített újabb közalkalmazotti csoportoknak a közigazgatásból való eltávolítása tovább növelte azt a politikai „asszimetriát”, ami a választásokat követően a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között létrejött. E tisztogatások megkezdésekor Rajk László kommunista belügyminiszter egy olyan rendeletet léptetett életbe, mely szerint a közigazgatás minden szintjén csak előzetes miniszteri engedéllyel lehet bárkit is alkalmazni, egészen a községi bábaasszonyokig, hivatalszolgákig bezárólag. Ennek végrehajtását a helyi szinten is közvetlen miniszteri alárendeltségbe tartozó „személyügyi biztosok” voltak hivatva biztosítani. Ez az intézkedés „személyi vonalon” garantálta a hatalmi intézményrendszer jelentős részének kommunista ellenőrzését és irányítását, miközben a kisgazdáknak azzal a bizonytalan ígérettel kellett beérniük, hogy 1946 őszén esetleg sor kerülhet az önkormányzati választások megtartására.
    2. A kisgazda többségű parlament szerepének háttérbe szorítása az úgynevezett pártközi értekezletek formájában intézményesült. Ennek tevékenysége napjainkban is csupán töredékesen ismert. Működésének lényege – némileg leegyszerűsítve – abban összegezhető, hogy a kommunisták saját törekvéseiket előzetesen egyeztették a szociáldemokratákkal, s azt már mint közös platformot közölték a Nemzeti Parasztpárt vezetőivel. Ezt követően hívták össze a pártközi értekezletet, s véleményeltérés esetén a „Baloldali Blokk” fentebb említett pártjai rendre leszavazták a kormányzati koalíció negyedik tagját, a kisgazdákat, mivel ezeken a tárgyalásokon nem a parlamenti arányoknak megfelelően, hanem „numerikusan” érvényesült az döntéshozatal. Az ily módon megszületett „koalíciós” határozatokat azután – időről-időre megújított parlamenti felhatalmazás birtokában – kormányrendeletek formájában léptették életbe.

A Kisgazdapárt „demokratikus játékszabályok” keretében vált képtelenné parlamenti többségének érvényesítésére. Jó példa erre a fentebb említett második politikai tisztogatás, az úgynevezett közalkalmazotti B-lista megszületésének előtörténete. Ezt a kommunisták kezdetben törvényi úton kívánták rendezni. Szándékuk nyilvános megfogalmazása nyomán viszont oly mértékben felbolydult a közvélemény, hogy attól tartottak: nem csupán a kisgazdák voksolnak majd ellene a parlamentben. Ezt követően törekvésüket a fentebb leírt módon pártközi értekezleten vitték keresztül, s kormányrendeletként jelent meg. Ezt végül annak fejében sikerült keresztülvinniük, hogy az év második felében jelölték meg az önkormányzati választások megtarthatóságát.

    1. A közigazgatás feletti „személyi” ellenőrzést 1946 második felében a Kommunista Pártnak sikerült gazdasági felügyelettel kiegészítenie. Augusztusban, az új valuta (a forint) bevezetése nyomán az önkormányzatok addigi viszonylagos pénzügyi autonómiáját is sikerült felszámolniuk. A továbbiakban központilag vonták el az adóbevételek azon hányadát is, mellyel korábban a helyi önkormányzatok rendelkeztek. Ezt azzal indokolták, hogy a forint „stabilitásának” megőrzése, valamint a jóvátételi kötelezettségek teljesítésének fedezésére sincs más garancia. Ettől kezdődően az a Gazdasági Főtanács döntött a helyi „igények” fedezéséről, amely Vas Zoltán vezetésével kizárólagos kommunista befolyás alatt álló gazdasági „csúcsminisztériumként” működött. A fentebb leírt intézkedések együttesen azt jelentették, hogy 1946 folyamán a társadalmi autonómia lényeges szféráját sikerült a kommunista pártnak mind személyi feltételeit, mind financiális hinterlandját felszámolni, illetve saját ellenőrzés alá vonni.
    2. Annál is inkább, mivel az önkormányzati választások megtartására végül is nem került sor. A fentiekhez szorosan kapcsolódó történet összefügg a közigazgatás szervezeti reformjának kérdésével is. 1945-től kezdődően a koalíciós időszak egymást követő kormányainak mindegyike kitüntetett helyen szerepeltette programjában a közigazgatás demokratikus alapokon nyugvó szervezeti megújítását. Előkészítésében a Nemzeti Parasztpárt járt az élen. Megszületésében meghatározó szerepe volt Bibó Istvánnak – a kiemelkedő felkészültségű jogász-politológusnak –, aki a Belügyminisztérium közigazgatási főosztályát vezette. Ő olyan közigazgatási reformkoncepciót dolgozott ki, mely széles körű helyi autonómiát tételezett. Elaborátumát 1946 első felében részleteiben is megtárgyalta a Minisztertanács mellett tanácsadó szervként működő úgynevezett Jogi Reformbizottság. A Nemzeti Parasztpárt – melyhez Bibó is tartozott – azt követően hozta nyilvánosságra ezt a közigazgatási reformkoncepciót, hogy a pártközi értekezlet 1946 őszére időzítette az önkormányzati választásokat. A Parasztpárt ugyanis azt az álláspontot képviselte, hogy az önkormányzati választásoknak már egy szervezetében is új közigazgatás élére kell új vezetőket állítaniuk. Miközben a kisgazdák és a szociáldemokraták egyaránt elutasították a parasztpárti koncepciót, a Kommunista Párt azzal a javaslattal élt, hogy a közigazgatás szervezeti reformjának előkészítését bízzák a közigazgatásért felelős reszortminisztériumra, a kommunista vezetés alatt álló belügyi tárcára. Ezt sikerült is a koalíciós partnerekkel elfogadtatni, ami annál is furcsább helyzetet teremtett, mivel addig is a Belügyminisztérium, illetve annak Bibó István vezette közigazgatási főosztálya végezte az előmunkálatokat. A kommunista ajánlat mögött húzódó valós szándék akkor kezdett nyilvánvalóvá válni, amikor Rajk belügyminiszter első lépésként Bibót távolította el a közigazgatási főosztály éléről, illetve a minisztériumból. Ezt követően semmilyen érdemleges lépés nem történt a munkálatok újrakezdésére, avagy folytatására. E kérdés a következő év, 1947 első felében vett újabb fordulatot. Az év elejére az FKgP és az SZDP is elkészítette saját közigazgatási reformtervét, s ezt követően visszatérően szorgalmazták a parlamentben a reform mielőbbi megvalósítását. Rajk belügyminiszternek pedig a szemére vetették, hogy a minisztérium elszabotálta a megelőző évben kapott koalíciós megbízatás teljesítését. E parlamenti pressziónak annyi hatása mindenesetre volt, hogy Rajk László a továbbiakban nem térhetett ki a közigazgatási reform kérdését megtárgyaló pártközi szakértői értekezlet összehívása elől. A Baloldali Blokk pártjai egységesen elvetették a kisgazdapárti tervezetet, a Nemzeti Parasztpárt pedig időközben ad acta tette saját korábbi javaslatát, s – amint azt egy intern beszámolóból tudhatjuk – „jóindulatú passzivitással” a kommunistákat támogatta. A vita ezt követően az SZDP és az MKP delegátusai között vált ülésről ülésre élesebbé, s a szociáldemokraták saját pártlapjukban is szellőztették a kommunisták destruktív magatartását. Ebben a helyzetben fordultak a kommunista delegátusok saját pártjuk vezetéséhez, további instrukcióként. E dokumentum egy részletének szó szerinti idézése talán nem tanulság nélküli: „A tárgyalások ilyen módon való folytatása azt a veszélyt rejti magában, hogy előrejutás helyett elmérgesítjük a kérdéseket. Ugyanakkor, a Rajk elvtárs által megjelölt taktikát – feltűnés nélkül, apródonként keresztülvinni célkitűzéseinket – meghiúsítjuk. Fentiek alapján a közigazgatási reform pártközi tárgyalásainak továbbfolytatása terén gyökeres változtatást kell eszközölni. Megítélésünk szerint három megoldás lehetséges:

  1. Komoly eredményt akarunk elérni ezzel a tárgyalással. Ebben az esetben az eddigi felületes módszeren változtatnunk kell, s egy elvtársat úgy rá kell állítani a reformkérdésekre, hogy megfelelő ideje legyen a tárgyalások vezetésére.
  2. A tárgyalásoknál nem akarunk reális eredményt elérni, hanem a látszat és az esetleges figyelemelterelés céljából folytatjuk tovább. Ebben az esetben is ki kell dolgozni egy olyan javaslatot, amely a tárgyalások rendszeresen folytatása mellett eltereli a figyelmet a lényeges kérdésekről. Ebben az esetben is az egész előkészítés és vezetés komoly munkát igényel, nehogy szándékunk lelepleződjék.
  3. Az elmondottak alapján a tárgyalásokat abbahagyjuk. Ebben az esetben el kell dönteni, hogy határozott intézkedéssel a Belügyminisztérium befejezi a pártközi tárgyalásokat, vagy a mi passzív magatartásunkkal engedjük kimúlni az egészet.

Utasítást kérünk arra vonatkozóan, hogy fentiek alapján milyen magatartást tanúsítsunk?”

A jelentés 1947. június elején, azt követően született, hogy a kisgazdapárti miniszterelnök svájci tartózkodása idején lemondott és emigrációba vonult. Ezzel szorosan összefüggött Rajk belügyminiszter és Farkas Mihály helyettes pártfőtitkár utasítás: a tárgyalásokat fel kell függeszteni a hamarosan megrendezendő újabb parlamenti választásokig.

  1. Ez némi magyarázatra szorul. 1946 őszén a Kommunista Párt ismételten az önkormányzati választások elnapolását szorgalmazta. A nagyon ingatag kifogás Farkas Mihály megfogalmazásában úgy szólt, hogy a forintra való gazdasági átállás gördülékeny lebonyolítását nem szabad egy ilyen belpolitikai akcióval „megzavarni”. A tényleges indok – ez visszatérően megtalálható a pártvezetés irataiban – az volt, hogy egy adminisztratív manipulációtól mentes önkormányzati választás újra kisgazdapárti győzelmet eredményezett volna. Ezt a kommunisták mindenképpen meg akarták akadályozni, hiszen kárba veszett volna másfél éves fáradozásuk, amelynek eredményeként – a fentebb már érintett eszközökkel – sikerült biztosítaniuk a közigazgatás kézbentartását. Mindezek jórészt szerepet játszottak a koalíción belüli válság ismételt kirobbanásában. 1946 őszén. S miután már a pártközi tárgyalások sem látszottak elég hatékonynak a kisgazdapárt „semlegesítésére”, illetve az év eleje óta húzódó hatalmi patthelyzet feloldására, a kommunista párt más eszközökhöz folyamodott. Az MKP Politikai Bizottsága 1946. október végi, november eleji ülésein „döntött” az úgynevezett „köztársaságellenes összeesküvés” megkonstruálásáról. Az év még hátralévő hónapjaiban intenzíven dolgozott a politikai rendőrség, aminek eredményeként Rajk belügyminiszter 1947. január elején már sajtóértekezleten tájékoztatta a hazai és a külföldi közvéleményt az „összeesküvés leleplezéséről”.

A következő hónapokban, az úgynevezett „összeesküvés” további ágainak leleplezését tanúsítandó, a kommunisták nyílt támadást indítottak a Független Kisgazdapárt szétverésére. Előbb néhány parlamenti képviselőjüket vették őrizetbe. A következő menet leglátványosabb akciója a Kovács Béla ügy volt, melynek záróakkordjaként szovjet katonai szervek hurcolták el az FKgP főtitkárát. Az MKP vezetése – melynek sikerült rávennie a szovjet hatóságokat a letartóztatásra – ezzel a lépéssel hathatósan demonstrálta cselekvőképességét azzal a kisgazda többségű parlamenttel szemben, mely elutasította Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztését, illetve kiadatását a kommunista politikai rendőrségnek. Ez az esemény jelezte, hogy a Kommunista Párt, amennyiben parlamentális keretek között nem képes akaratát érvényesíteni, kész bármely eszköz igénybevételére. A Kovács-affér egyben nyitánya volt az intézményesített jusztizmordok azon sorozatának, mely a következő másfél évben mind nyíltabban a hatalom kizárólagos birtokbavételét célozta, s amely a hatalom megszerzését követően – a mindennapi élet részévé szervesülve – teljesedett ki. Egyelőre azonban – a bolsevik frazeológia „következő láncszemeként” – Nagy Ferencen volt a sor. A kisgazdapárti miniszterelnök, akit Rákosi szintén megpróbált belekompromittálni az „összeesküvésbe”, Kovács Béla sorsát elkerülendő emigrációba menekült.

A kommunisták ezzel egyik köztes célkitűzésüket elérték. A Kisgazdapárt Kovács Béla letartóztatása nyomán kezdődő felbomlása Nagy Ferenc – valamint az őt hamarosan követő, a Parlament elnöki tisztét betöltő, ugyancsak kisgazda Varga Béla – emigrációját követően teljesedett ki. 1947 első felében – a fentebbi eseményekkel párhuzamosan – kevésbé látványos, de belpolitikai szempontból nem jelentéktelen pártszakadás ment végbe a Nemzeti Parasztpártban és a Szociáldemokrata Pártban is. A pártok közötti erőviszonyok ily módon való megváltozását igyekeztek a kommunisták egy új parlamenti választás sürgetésével legitimálni. (Bár a referátum témakörén kívül esik, a konferencia egészének vizsgálati spektrumát tekintve nem érdektelen utalni arra a jelenségre, hogy 1947 nyarának hónapjaiban a Szovjetunióval határos európai kis államokban láncreakciószerűen tűntek el a politikai közéletből a polgári parlamentarizmus legreprezentánsabb képviselői: május végén Magyarországról Nagy Ferenc miniszterelnök; június közepén Bulgáriában hazaárulás vádjával letartóztatják, augusztusban pedig kivégzik Nikola Petkovot, a Földműves Szövetség vezetőjét; július közepén Romániában összeesküvés vádjával veszik őrizetbe – és ítélik később életfogytiglani kényszermunkára – Juliu Maniut, a Parasztpárt vezetőjét; szeptember elején, hasonló „kilátások” elől menekül újra emigrációba Lengyelországból Mikolajczyk miniszterelnök-helyettes.)

II.

    1. Ilyen előzmények után került sor az újabb parlamenti választások megrendezésére 1947 augusztusának végén. A voksok összeszámlálását követően a Kommunista Párt mondhatta magáénak a legtöbb szavazatot (22,2%). Ez relatív többséget jelentett mind a felrobbantott Kisgazdapárttal (15,4%), illetve utódpártjaival összevetve, mindpedig a kormányzati koalíció másik két tagjához (SZDP = 14,9%, NPP = 8,3%) képest. A legálisan alig több mint két éve működő MKP ezzel az eredménnyel triumfált. Azzal együtt is a legnagyobb szavazótábort mondhatta magáénak, hogy a választásoknak volt néhány szépséghibája. Már a szavazás napján lelepleződött a „kékcédulákkal” történt választási csalás. Az utókori emlékezet is többnyire ezt őrizte meg. Ami a korban kevésbé került nyilvánosságra: a kommunistáknak belügyi szervek és a választási irodák segítségével, különböző „technikai” manőverek révén közel félmillió állampolgárt – akikről feltételezhető volt, hogy nem az MKP-ra szavaz –, eleve sikerült megakadályozniuk abban, hogy eljussanak az urnákhoz. Míg e konspiratív, „deffenzív” csalás sikeresnek bizonyult, az „offenzív” túlszavazási manőver fiaskóval zárult. A híveknek juttatott „kék cédulák” többszöri szavazást is lehetővé tettek, s ezzel a visszaéléssel mindegy százezerrel gyarapították az MKP szavazatainak számát. Ennek nyilvánosságra kerülésekor a kabinet szociáldemokrata tagjai tiltakozásul „minisztersztrájkba” kezdtek. A mindezekből következő bizalomhiányos légkör, illetve a tárcák felosztása fölött meginduló pártközi torzsalkodás együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy az új kormány csak szeptember végére állt össze.

Közben megindult a választások eredményeit, illetve hitelességét megkérdőjelező petíció-háború. Előbb a Polgári Demokrata Párt (1%), és a Magyar Függetlenségi Párt (12%) nyújtott be óvást „az egész választás ellen”. A kommunista párt erre reagálva – vonakodó koalíciós partnereinek támogatását végül is megnyerve – a kormányt alkotó pártok nevében terjesztett elő petíciót a Magyar Függetlenségi Párt összes mandátumának megsemmisítését követelve. A választási bíróság az utóbbi előterjesztést tette magáévá, a Magyar Függetlenségi Pártot összes mandátumától megfosztva kizárták a parlamentből. E változásnak legalább akkora volt a koalíción belüli aránymódosító jelentősége, mint összparlamenti kihatása.

A Baloldali Pártok pártjai a továbbiakban akkor is többséggel rendelkeztek a törvényhozásban, ha a kormánykoalíció negyedik tagja, a Kisgazdapárt a parlamentben még – egy időre – megmaradt polgári ellenzékkel szavazott együtt. Az executivának és a legislatívának az 1945-ös nemzetgyűlési választások eredményeként megtört baloldali túlsúlyú politikai „összhangját” ezáltal az MKP törekvéseinek megfelelően rekonstruálták.

    1. Miközben ezek az újabb keletű nyíltszíni pártharcok temperálták a magyar belpolitikai légkört, 1947. szeptember végén minden különösebb hírverés nélkül alakult meg a kommunisták új nemzetközi szervezete, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája. A KOMINFORM életre hívásakor Zsdanov által megfogalmazott – és határozattá emelt – alapító tézisek rövid úton szervesültek a Magyar Kommunista Párt politikájában. A világot leegyszerűsített politikai dichotómiában szemlélő zsdanovi tétel – demokratikus erők = kommunisták; reakciósok = mindenki más – hamarosan napi gyakorlattá vált. Nemkülönben a hatalom megszerzésére buzdító intenciók valóra váltása. E doktrinér politikai álláspont, és a hozzá kapcsolódó – egyre inkább kizárólagosságra törekvő – hatalmi aspiráció magyarázza, hogy a választásokat követő újabb politikai frontnyitás most már elsődlegesen a szociáldemokraták szétzilálását célozta.

Farkas Mihály, a MKP főtitkárhelyettese 1947 októberében a megyei titkárok értekezletén adott tájékoztatást arról, hogy miként értékeli a párt vezetése a választások utáni belpolitikai helyzetet. Eszerint a polgári pártok már nem képviselnek érdemleges erőt, és az érintett pártok is úgy látják a helyzetet, hogy „nincs értelme erőlködni, mert ha valami komoly ellenzéki párt alakul, azt a Kommunista Párt rövid időn belül szétveri. (Ld.: a Kisgazdapárt és a Magyar Függetlenségi Párt vázlatosan felidézett sorsát. – Gy. Gy.) Növelni kell azt az érzést, hogy itt csak az fog történni, az helyes a magyar nép számára, amit a Kommunista Párt akar”. Miután a polgári pártokat ily módon már potenciálisan leradírozza a politikai porondról, Farkas újabb közvetlen célpontként a Szociáldemokrata Párt „jobboldalát” jelölte meg, mint a „legreakciósabb irányzatot”. Okfejtése szerint ez azért igazán veszélyes, mivel ezzel a „jobboldallal” a Szociáldemokrata Párt „baloldala elvtelen kompromisszumot kötött” (sic!). Ezért legsürgősebb feladatként ezen „jobboldal” szétveréséről szólt, hogy utána a szociáldemokraták maradékával az MKP fúzionálhasson. Mondandóját végül úgy összegezte, hogy a szociáldemokraták „egy átmeneti párt, mely a közeljövőben egyesül a Kommunista Párttal”.

E politikai diagnózisból kiindulva, a kommunista párt számára egy rövid és egy hosszabb távú praktikus feladat következett. Míg az 1945-ös – számára kedvezőtlen – választásokat követően a leghevesebben tiltakozott az ellen, hogy a választási eredményeknek megfelelően „arányosítsák” a koalíció pártjainak részarányát a hatalmi kulcspozíciókban, az újabb referendum után, 1947 utolsó hónapjaiban elsődleges feladatának tekintette, hogy az új erőviszonyoknak megfelelően módosítsák a pártok koncesszióját a parlamenten kívüli szférában is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kisgazdáktól – mely korábbi erejéhez épest is alulreprezentált volt e területen – elvették főispáni helyeinek felét, s hasonló mértékben csökkent képviseletük a polgármesteri és a jegyzői karban. Ezekbe a pozíciókba a Baloldali Blokk pártjai delegálhattak tisztviselőket – tovább erősítve befolyásukat a végrehajtó hatalomban.

A másik feladatot a két munkáspárt fúziójának adminisztratív előkészítése jelentette. Illetve, épp az előkészületi lépések metódusa tette világossá, hogy itt legalább olyan súllyal esett latba a gyökeres hatalmi őrségváltás előkészítése, mint a nyilvánosság számára hirdetett propagandában a „munkásegység” szervezeti rendszerének megteremtése. A két párt által életre hívott úgynevezett egység-bizottság tagjai 1948. február 20-án bizalmas megállapodást írtak alá. Ennek értelmében az SZDP Központi Titkársága az MKP pártközpontjának instrukcióit követve, az alábbiakban kategorizálta saját – közigazgatási posztokat betöltő – tagjait:

  1. a pártból kizárni és állásából is elbocsátani;
  2. a pártból kizárni, de állásában meghagyni;
  3. állásából elbocsátani, de a pártban meghagyni.

A következő hónapokban a szociáldemokrata pártközpont, illetve területi titkárságai meghatározott ütemterv szerint hajtották végre a fentebbi instrukciókat úgy, hogy az egyesülési kongresszus idejére a szociáldemokráciát az MKP elvárásainak megfelelően tegyék „szalonképessé” a fúzióra. Az SZDP-n belül mindezt végrehajtó garnitúra – egyelőre – természetesen mind állásának megtartására, mind az új párt, a Magyar Dolgozók Pártja tagságára érdemesnek minősült. Ez utóbbiak politikai felülvizsgálatára – most már az MDP káderosztálya szervezésében végrehajtott „egyesülés” utáni tagrevízió keretében került sor. E procedúra során számosan váltak nemkívánatos személyekké azok közül is, akik néhány hónappal korábban még saját Szociáldemokrata Pártjukat tisztogatták a fúzió érdekében. A két munkáspárt „egyesülése” mindezekből következően inkább tekinthető a szociáldemokraták kontraszelektív bekebelezésének. S hogy mindezenközben az igazgatási ügyvitel se akadozzon, Rajk belügyminiszter „behelyettesítéssel” állított új, megbízható kádereket a választással betöltendő pozíciókba is. E jogi visszásságot azután oly módon „oldották fel”, hogy a – kommunisták kizárólagos hatalmát legitimáló – parlament 1948 decemberében törvényben rendelte állami státusokká szervezni az addigi önkormányzati posztokat.

Bár formálisan még létezett a koalíció, és nem fejeződött még be a különböző pártmaradványok agóniája. A Magyar Dolgozók Pártjának létrejöttével a kommunisták átlépték azt a Rubicont, amely – Gramsci kategóriájával élve – a hegemonisztikus uralmi struktúrát a monopolitisztikus hatalom-gyakorlástól elválasztotta. Farkas Mihály fentebb idézett szavaira emlékezve, a továbbiakban valóban az történt, amit a Kommunista Párt akart. A rendszer ideológiáját naprakész propagandává formáló másik pártvezetőt, Révai Józsefet idézve: a háborút követő „fecsegő parlamentarizmus” évei után hozzáláttak a „totális demokrácia” kiépítéséhez.

  1. A diktatúra intézményrendszerének kiépítése – korábbi, szintén ide sorolandó események után – 1949 folyamán gyorsult fel igazán. Ez a folyamat három, szorosan összetartozó intézkedéssorozat különböző lépéseiből állt össze. Ezek egyike volt a társadalom sokkolása a hidegháborús propagandával, és megfélemlítése a legkülönbözőbb koncepciós perek elrettentő ítéleteivel. A másik vonulatot a gazdaság területén tovább folytatott, mind szélesebb körű államosítások jelentették. Ehhez társult a társadalom még megmaradt autonómiáját megtestesítő szervezetek megszüntetése. A harmadik összetevő lényegében az előbbi intézkedések komplementer vonulatát jelentette. Olyan új, vagy funkciójában módosított intézmények hálózatát építették ki, melyek elsődleges feladata az állampolgárok minél szervezettebb hatalmi felügyelete volt.

1949 januárjában folytatták le a Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaság vezetői ellen úgynevezett „szabotázs-pert”. Ennek funkciója – további hasonló jusztizmordokkal együtt – a vállalatvezetők megfélemlítésén túl az volt, hogy erre hivatkozva állami felügyelet alá vonhassák a nyugati államok tőkeérdekeltségeit. Alighogy ez befejeződött, kezdődött a Mindszenty József elleni procedúra. Magyarország hercegprímásának óriási propaganda-hadjárat közepette történt életfogytiglani elítélése lényegében a magyar egyházak – és a hívők – megfélemlítését szolgálta. Ugyanezekre a hónapokra esett a második világháború után szerveződött lokális nemzeti bizottságok felszámolása; a végrehajtó hatalom jogszerű működésén fél évszázada őrködő Közigazgatási Bíróságok feloszlatása; az úgynevezett Népfront megszervezése, mely a még megmaradt pártok felszámolását célozta. Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné vált, hogy a magyar társadalom politikai tagoltsága intézményi formában is érzékelhető legyen. A májusban megrendezett parlamenti választások lényegében a proletárdiktatúra szentesítését szolgálták. Politikai alternatívák, pártok közötti választás lehetőségéről ekkor már szó sem volt. Választani egyedül a Magyar Dolgozók Pártja választhatott, a neki kellő, illetve nem kellő személyiségek közül. Ezt reprezentálta Rajk László és társainak politikai kirakatpere. A választási előkészületek során Rajkot még a kommunista pártvezetés oszlopaként népszerűsítették. Ezt, az MDP teljes joggal tehette, hiszen Rajk a megelőző években, belügyminiszterként eszközökben nem válogatva segítette pártja hatalomra kerülését. A választásokat követően ugyanaz a pártvezetés iktatta ki néhány hónap alatt előbb a politikai életből, majd – rituális rágalomhadjárat és bírósági cirkusz keretében – az élők sorából is.

De a társadalmat mindinkább gúzsba kötő hatalmi gépezet a nyári hónapokban sem csupán a Rajk-per előkészítésén dolgozott. Ugyanezekben a hetekben zajlott a szakszervezetek funkcióváltást eredményező átszervezése. Ennek lényege, hogy munkáltatói függőség alá helyezték őket, érdekképviseleti funkciójukat is felszámolva egyben. Feladatuk a továbbiakban arra korlátozódott, hogy különböző munkaversenyekre, túltermelési kampányokra buzdítsanak. Ez utóbbi viszont nemhogy joguk, de kötelességük volt. A pártok, a társadalmi szervezetek mellett szisztematikusan gleichschaltolták a szellemi életet is. Egymás után szüntették meg azokat a napilapokat, folyóiratokat, egyesületeket, társaságokat, melyek nem illettek a proletárdiktatúra „profiljába”. A tömegkommunikáció, a kulturális szféra pártállami irányítás és ellenőrzés alá vonása gyakorlatilag a „gondolkodás államosítását” jelentette. Feloszlatták a második világháborút követően szervezett, de nagyfokú autonómiával működő „népi kollégiumokat”, melyek eredetileg a koalíciós hatalom káderképző intézményei voltak. A könyvkiadást éppúgy átszervezték, mint a Tudományos Akadémiát, valamint az állami kezelésbe vett színházi életet.

A bolsevik modell kiépítése jegyében ugyanebben az évben került sor számos országos hatáskörű hivatal felállítására. A bankok és a nagyvállalatok korábbi államosítása után következett a 10 főnél több munkást foglalkoztató üzemek államosítása; a központi Munkaerőgazdálkodási Hivatal, az Országos Tervhivatal, az Állami Ellenőrzési Központ megszervezésére. Mindezek mellett volt azonban egy intézmény, melynek nem csupán létrehozása, hanem a gründolás időzítése is figyelemre méltó. A minisztertanács törvényerejű rendelete akkor látott napvilágot az Államvédelmi Hatóság önálló intézménnyé szervezéséről, amikor – 1949 decemberében – J. V. Sztálin 70. születésnapjának ünnepi színjátéka zajlott. Visszatekintve az 1949-es esztendőre, úgy tűnik, hogy a Rákosi Mátyás irányításával működő reprezentatív kormánybizottság, melyet kifejezetten a születésnap méltó megünneplésének előkészítésére hoztak létre, azt tekintette leginkább illendő ajándéknak, ha egy szovjet mintára átformált Magyarországot nyújthat át, „az egész haladó emberiség bölcs tanítójának és alkotó zsenijének”.

*

Mindezek után, az 1950-ben induló első ötéves terv nem csupán a gazdaság központi vezérlését jelentette, hanem a társadalom civil szféráinak tervutasításos működtetésé is. Ez alól nem vonhatta ki magát a paraszti társadalom sem. Ennek megfelelően teljesedett ki a mind brutálisabb eszközökkel folytatott kolhozosítás. Ugyancsak 1950-ben – bár a mezőgazdaság átszervezésének több évig elhúzódó procedúrájához képest gyorsabban –, egy év leforgása alatt sikerült minden szinten átalakítani a közigazgatást a szovjet típusú tanácsrendszerre. Csupán főbb mozzanatait soroltam fel annak a folyamatnak, amely Magyarországon a diktatúra intézményrendszerének kiépítését jelentette. De talán ez is elégséges annak érzékeltetésére, hogy a bolsevik etatizmus adoptálása milyen lépéseken keresztül térítette Magyarországot – Közép-Európa több más államához hasonlóan – egy történelmileg regresszív kényszerpályára.