2020.10.04.

Szakrális Magyarország

A SZAKRÁLIS MAGYARORSZÁG CSAK EGY ÉLŐ KERET, MINŐSÉGI TARTALOMMAL TI TÖLTITEK MEG.

Ó Ó Ó Nagymami! Drága Nagymamák!
Miért a mi dolgunk ez most?

A címbeli kérdést sokan tették föl nekem, ahogy mi is föltettük
magunknak már párszor, a mi korosztályunk: miért a mi dolgunk ez most?
(Ez alatt azt értem, hogy az életet megújítani kívánó közösségekben
főleg az 50- 60-as sőt 70-es(!) korosztály nőtagjait látni
leggyakrabban)
Magam is gyakorló nagymama vagyok, (három felnőtt gyerekem van, négy
unokám, plusz 3 “pótunokám”).
Régen készülök rá, hogy majd jó nagyi legyek, mint a régiek, akik
összetartják a családot, sok jó háziszert ismernek mindenféle bajokra,
és bölcs tanácsokkal látják el a család apraja-nagyját. Végeztem
különböző természetgyógyászati tanfolyamokat, masszázs, táplálkozás,
kristályok stb…(mivel családi hagyomány nem volt semmi, amit
átadthattak volna Édesanyám, Nagymamám)
De a sors és a felgyorsuló események úgy hozták, hogy most nem ennek
az ideje jött el, sajnos.
“Mert Nagymaminak úgysincs semmi do-olga, hisz a jó nagyanyó otthon
ül…” (emlékszünk ugye Koncz Zsuzsa klasszikus dalára)
Ez még a 60-as évek szociológiája, mert akkor még így volt, ugye. HATVAN ÉVE!
Mi történt azóta?
Sok összetevő közül csak néhányat említve: a nők fokozott mértékű
munkába állása, a családokon belüli elidegenedés, generációs
ellentétek, városi “kultúra” kontra vidéki kultúra kiéleződése,
táplálkozási szokások változása: tömegtermelés az élelmiszeriparban,
gyorsételek, gyógyszeripar exponenciális növekedése… és még sok
egyéb.
Kinek kellenének már a Nagyi bölcs tanácsai ilyen körülmények között?
(De a főztje az persze még jöhet…)
De minden érvnél hatásosabb egy különleges történet ide idézése:

Az ÖN-TÉR-KÉP c. film, és a hozzá kapcsolódó könyv anyagából, melynek
szerzői: Zseni Annamária és Jelenczki István.

Aki nem ismeri a család-, nemzetállítás módszerét: ennek alapja a
transzgenerációs hatás és trauma, amely lényege, hogy az egyik
generációt ért esemény érzelmi történése egy következő, másik nemzedék
tagjainál jelenik meg. Hasonló a helyzet a közösséget ért trauma
esetében is: ha a trauma feldolgozása nem történik meg, az zárványként
ott marad a lelkekben, és elválasztófalat képez a generációk között.
A módszer gyakorlata a csoportban végzett munka, melyben a szereplők
egy-egy családtagot, csoportot, vagy eszmét is képviselhetnek. Az
egyes szereplők-képviselők nem ismerik a szereposztást, saját testi
érzéseik, és gondolati aszociációik alapján játszák a történéseket.
Csak a Vezető gondolkodhat, ő is leginkább figyeli az események
kibontakozását, és néha kicsit “besegít”.
A működés alapja a közös tudatmező, családi, nemzeti léptékben is,
melynek minden információja jelen van, ahol az egyén is jelen van. A
képviselő pedig képes rá, hogy felvegye ezeket az információkat, és
egy sajátos nyelven közvetítse őket, amiket a Vezető aztán le tud
fordítani.
Akkor ezután lássuk a történetet, mely generációk állításával is
kapcsolatos volt.
(Ez egy hosszabb állításnak csak a témánkra vonatkozó része, rövidítve)

“A jelenben együtt lévő, együtt élő négy generáció képviselői SÚLYOS
PATOLÓGIÁS ÁLLAPOTBAN VANNAK: a legidősebb generációt képviselő férfi
érdektelenül fellazult “agyalágyult kamasz” viselkedést mutat. E
generáció női része viszont
CSUKOTT SZEMMEL VAN A FÖLDÖN,
mindenki idegesíti, nem akarja látni azt, ami körülveszi, mert
megbolondulna. Befelé fordulással védekezik, belül képzeleg, így teszi
elviselhetővé, idealizálttá mindazt, ami körülveszi.”
“A II. férfi generáció letargikus, szomorú, úgy ringatja magát, mint
amikor magukat vígasztalják az árvaházi gyerekek, és
megfélemlítettségében mozdulni sem mer. Elnyomottnak, eltiportnak érzi
magát, a veszélyek miatt állandó készültségben van.”
“A III. generáció férfiként a földön térdel és hány, ég az arca, nem
akarja látni, mi történik. A női rész tudatmódosult állapotban lebeg,
könnyűnek érzi magát.”
“A IV. generáció kifelé tart a rendszerből, szédül, úgy érzi, menekül.”
“AKKOR MUTAT ÉRDEKLŐDÉST A BELSŐ DOLGOK IRÁNT,
AMIKOR AZ I. GENERÁCIÓ NŐI TAGJA KINYITJA A SZEMÉT.”
Az utólagos kikérdezésnél ezt mondják a szereplők:
I. NŐ: “Azt látom, hogy senki nem önmaga … Minden más, mint aminek
látszik…És hogy kéne valamit csinálni, de én biztos nem fogok…Két
véglet van bennem, hogy valamit szüljek meg, vagy haljak meg… ezt a
két végletet érzem”
I. FÉRFI: “Én nem úgy csináltam, mintha bolond lennék és részeg, hanem
én bolond voltam és részeg, és azzal teljesen azonosnak éreztem
magam…És amikor ő le lett takarva (az I. NŐ), …megláttam, hogy én
őhozzá kapcsolódom, és szeretem, akkor tudtam már, hogy az a másik
(állapot) nem volt igazi”
IV. GENERÁCIÓ: “Amikor kinyitotta a szemét, (az I. NŐ) az egy olyan
HIHETETLENÜL JÓ ÉRZÉS VOLT, hogy elindultam felé. Hogy jönnék felé,
merthogy itt megváltozott valami…Tehát egy ilyen vonzást éreztem,
hogy ide kell jönnöm. És még azt, hogy
LEGYEN, HOGY MOZDULJON MEG,LÉTEZZEN! IGEN, IGEN, ÉS ARRA KÉSZTETNÉM,
HOGY MOZOGJON, ÉLJEN!”
“Vezető: A biztató és egyben benntartó érdeklődés megszűnik (IV.
GENERÁCIÓ részéről), amikor az I.NŐT letakarják, mintha csak a múltra
való teljes rátekintés lehetősége tartaná vissza a rendszer
elhagyásától a legfiatalabb generációt, és ebben a visszakötődés
lehetősége mutatkozik meg. De csak akkor tudnak itt maradni a
fiatalok, ha nincs elfedve az első generáció.
Az utókikérdezésben a IV. GENERÁCIÓ pontosan megfogalmazza, hogy a
múltban rejlő információkról nem szabad lemondani:
IV. GENERÁCIÓ: “Énbennem van az, hogy valahogy egy ilyen megkésettség,
amit akkor is éreztem, hogy ha az I. NŐ nem kel föl, akkor elkésünk
valamiről. Ilyen lekésett érzés. Hogy föl kell ébreszteni, FÖL KELL
KELTENI, MEG KELL RÁZNI, hogy átjöjjenek információk, vagy akkor még
így gondoltam, hogy információk, hogy valaminek történnie kell, amit
HOGYHA Ő ITT FEKSZIK, AKKOR AZ ELTŰNIK, ÉS AZT NEM SZABAD ENGEDNI”.
“Én azt érzem, hogyha az I. NŐ nem áll fel rövid időn belül, akkor itt
én össze fogok esni. Tehát egy olyan hidegség jött rám onnantól, hogy
ő le lett takarva, hogy megszűnt az a lehetőség, amit láttam benne.
Nem tudom, mi volt a lehetőség, de hogy moccannia kellett volna és
CSELEKEDNIE, azt éreztem, és most meg úgy érzem, mintha ez kútba dőlt
volna. Tehát azzal, hogy le lett takarva, ez a lehetőség megszűnt.”
I. NŐ érzései:
“Máshova mennek el az erőviszonyok, azt érzem, mintha valaki nem
vállalná a súlyát vagy a szerepét. Nem azt tenné, amit neki tennie
kell. Persze most itt én fekszek a földön, de nem engem kell talpra
állítani. Én majd talpra állok, hogyha itt elindul egy működés, és nem
csak egy ilyen verem szélén toporgás van. Nem engem kell talpra
állítani.”

Eddig az idézet a fenti egyébként nagyon izgalmas és katartikus
ÖN-TÉR-KÉP c. film és könyv tartalmából.
A történetek 2014. évi állítások kiragadott jelenetei voltak.

Most, 2020-ban is úgy látszik: több ezer éves férfi-istenségek
“uralkodása” ellenére mégiscsak van valami, amit csak MI NŐK, ANYÁK,
nagyANYÁK tudunk továbbadni. Ez pedig nem csak lehetőség, hanem
kötelesség és felelősségünk is, különös tekintettel gyermekeink és
unokáink sorsára, élethelyzetére való tekintettel (mely a fenti képek
alapján nem túl rózsás…)

Nincs már idő a “verem szélén toporogni”, “csukott szemmel (letakarva)
földön lenni”, illetve “agyalágyult kamasz” viselkedést mutatni. Ne
kérdezzük hát, hogy miért a mi dolgunk ez. Az “I. GENERÁCIÓ NŐI”-nek:
ki kell nyitni a szemünket, és CSELEKEDNÜNK KELL! És azt a “VALAMIT” –
át kell adnunk, BÁRMI LEGYEN IS AZ.

Teréz ANYA hitvallása szerint: “Nálam a SZERETET CSELEKVÉST jelent”
Legyen így, mert így van!

Szutor Erzsébet